Majoros István: Palócok földjén

2021-ben jelent meg a hédervári Underground Kiadó Kft kiadásában, 535 (!) oldalon a Palócok földjén c. kötet, amelynek egyetlen illusztrációját a címlapon megjelenő palóc menyecske jelenti, aki nem más, mint a szerző dejtári származású édesanyja.

Különböző illusztrációk, színes képek és társaik aligha hiányolhatók a vaskos műből, hiszen a történész szerzőtől nem fotóalbumot vártunk, sőt a palócok származása, életterük, hagyományaik stb. összegzésének is már láthatóan korlátot szabott a terjedelem.

Dr. Majoros István történészt, tanárt, újságírót, az MTA doktorát, az ELTE prof. emeritusát, számtalan szál fűzi Palócországhoz, hiszen 1949-ben Honton született, 1968-ban érettségizett Balassagyarmaton, a Balassi Bálint Gimnáziumban. (IV. B. osztályfőnöke Kovács László), a felmenők élete is a régióhoz kötődött, így eleve a palóc népélet széles tárházát ismerhette meg.

E kötet is bizonyítja, hogy sem palócföldi emlékei, sem ismeretei nem fakultak, annak ellenére, hogy érettségi után messzire szólították őt szülőföldjétől a tanulmányok, majd a szakmai életpálya. 1974-ben a szegedi József Attila Tudományegyetem francia–történelem szakán diplomázott, a 80-as évekig dunántúli középiskolákban tanított, négy évet újságíróskodott, rádiózott, 1982-2001 között Pécsett, a JPTE-n docens, majd tanszékvezető, 2014-ig a fővárosban az ELTE Új-és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszéken tanszékvezető.

Szakterülete a XIX-XX. századi nemzetközi kapcsolatok (főleg francia–orosz/szovjet és francia–magyar), valamint a XIX. századi Európa története, több könyve, számos publikációja jelent meg.

2015-től került nyugállományba, 2018-tól három évet szánt régi tervére, hogy könyvet írjon szülőföldjéről. Már a kötet bevezetőjében leszögezi, hogy történészi, újságírói ismeretei, gyakorlata alapján nagy önbizalommal látott munkához, majd fokozatosan tapasztalta, hogy vállalkozása „sokkal nehezebb és összetettebb, mint ahogy eredetileg gondoltam.”

Bármennyire is „titokzatos” a palócok származása, de a velük, a hagyományaikkal, a múltjukkal foglalkozó szakirodalom mégis jelentős, amelyből Majoros bőségesen merített – a különböző szerzők nézeteinek összehasonlítása is adja a mű egyik kiemelkedő előnyét – hiszen a felhasznált irodalom összegzése is 23 oldalt tesz ki.

Aligha róható fel Majorosnak, hogy „Kik, a palócok” c. eredetkérdésre ő sem tudott biztos választ adni, hiszen ezzel az egész magyar történetírás még adós. A kötelező kérdést természetesen ő is felteszi magának (és az olvasónak), majd széles történelmi kontextusba helyezi a különböző nézeteket, Szeder Fábiántól, Jerney Jánostól kezdve, Pauler Gyulán, Pintér Sándoron át napjainkig, azzal, hogy ezek sokaságát ismerje meg és tegye magáévá az olvasó.

Csak árnyalatnival könnyebb a következő fejezet – „Palócok jellemzése” – összegzése, hiszen a különböző korszakokban a palócok jellemzésére vállalkozók gyakorta ellentétes véleményeket alakítottak ki, illetve pontosabban fogalmazva, a palócok jellemének dicséretét gyakran kísérte a de szócska, amely után immár a negatívumokat sorolták. (vidámság, barátság, vendégszeretet, furfangos észjárás – „fityus”, az ital kedvelése, babonaszeretők, munkájukban gyakorta lusták.) Különösen Szabó Zoltán a Cifra nyomorúság-ban járt élen a szigorú jellemzéssel, a 30-as években szerzett tapasztalatai a mából tekintve, akár frissnek is nevezhetők.

A szerző gondjait tovább növelte a következő kérdéskör – „Hol élnek a palócok?” – amelyre még nehezebb a válasz, mint az első kettőre. A témát kutatók sohasem jutottak dűlőre e téren. Voltak, akik magyarra és palócra osztották a falvak népességét, voltak, akik, szimplán megszámolták a palóc és nem palóc falvakat, de a kategorizálások eleve nem sikerülhettek, hiszen a palócok régiós élettérének meghatározásában mindenkor nagy eltérések mutatkoztak. Sőt a palócok között is alkalmazták az igaz palóc besorolást, egyesek szerint ők a Karancsvidéken élnek. Malonyai Dezső Nagyszécsényre és Salgótarjánra teszi a legtipikusabb palócok hazáját, aligha érthető, miért pont oda. Bár a szerző szomorúan állapítja meg, hogy szülőfaluja Hont, a palóc besorolásokból gyakorta kiszorult, de számára ettől még a hagyományok éppoly élők voltak ott is, mint máshol. A könyvet olvasva a legkevésbé kételkedhetünk ebben, hiszen a szerző személyes tapasztalatai, a jobbára feledésbe merült népnyelvi szavak, használati tárgyak, foglalkozások stb. palóc megnevezései szinte minden oldalról visszaköszönnek, gazdagítva ezzel is a témafeldolgozásokat, sőt a palóc nyelv, a palóc tájszólás kérdéskörének külön fejezetet is szán Majoros.

A palóc élet szervezeti keretei – születés, házasság, temetés – témaköre többek között egy érzékeny kérdést is érint, a gyerekszaporulatot. Bár a palócok szerint nincs család gyerek nélkül, ezt gazdasági szempontjaik is indokolták, de az egyke kérdése náluk is gyakorta felmerült.

Nem kevésbé érzékeny az anyagi kultúra kérdéséről szóló fejezet, ebben a növénytermesztésről, állattartásról, étkezési szokásokról van szó. Kevésbé azon állítás miatt érzékeny, hogy a „palócok mindennapi táplálkozása csodálatosan szegényes” – ahogy Farkas Pál vitatható módon állítja, hanem a napjainkra teljesen átalakuló gazdálkodás, falukép változása, az önellátás hiánya miatt, hiszen Majoros szerint is, az elöregedő falvak népe sem nem tud, se nem akar gazdálkodni, az élelem beszerzési helyévé napjainkra immár a bolt vált.

A szellemi kultúra kapcsán a szerzőnek van mire hivatkozni, a palóc mesék, a népdal, a néptánc, népviselet, a hiedelmek, babonák (amelyek túlzottan is sokáig fennmaradtak) széles tárházat nyújtották mindig is Palócföldön a (néprajz)kutatóknak. Különösen érdekes a vallási ünnepek, az év jeles napjaihoz kapcsolódó szokásos, rítusok ismertetése, hiszen a modern világunkban ezek sajnálatosan egyre gyorsabban kikerülnek a köztudatból. Karácsony, farsang, húsvét, nagyböjt, Krisztus feltámadása – mindmegannyi ünnep, amelyeket a palóc ember megtartott és „megült”.

A szegénység témakörének a zárófejezetet szentelte a szerző, bár a bevezetőben elárulta, eredeti elképzelése az volt, hogy azt helyezi a középpontba, lévén a megye mindig is a szegények közé tartozott (és tartozik) – de végül megváltoztatta koncepcióját.

Magának a szegénységnek a kérdése történészi kitekintésre is sarkalta, kifejtve, hogyan alakult a „szegényügy” a világban és hazánkban. A palócok földjén a régmúlt szegénység okait csak jelzésértékűen, a térséggel foglalkozók írásaiból összegezhette. Ezek nem szubjektív megállapítások (földesúri terhek, adópolitika, italozás, betegségek, lakáskörülmények, ingázás, önszerveződés hiánya stb.), de a kérdésre csak részben adható tudományosnak tekinthető válasz.

A jövő körvonalai kapcsán a szerző a térségből ismertté vált sikeres gazdasági projektekre, eredményekre hivatkozik, amelyek reményt adnak Nógrádnak, illetve Palócföldnek a kilábalásra. És arra is utal, szép tervek vannak, ha azok kivitelezése is olyan jó lesz, mint a megfogalmazás, akkor a palócok földje is átalakul.

Majoros István könyvének érdeme nem iránymutatás a jövő felé, sokkal inkább a palóc múlt bemutatása, egy elsüllyedő világ életének feltárása, a palócokkal egykoron foglakozó írók, szociológusok, kutatók gondolatainak összegzése e téren.

A szerző mindezt rendkívül olvasmányos formában, saját ismereteit, tapasztalatait a témakörökbe belefoglalva teljesítette. Mindenki könyvespolcára ajánlható a Palócok földjén kötet, így csak az sajnálható, hogy sem a szűkebb-tágabb palócföldi térségben, sem a nagy nyilvánosság előtt nem, vagy alig vált ismertté munkája.

A mai technika révén az internetes megrendelés lehetősége azonban adott, a nagyobb könyvesbolti hálózatoknál a kötet 2500 Ft-ért megrendelhető.

2022. október

Összeállította: Nagy László