„A családom életem legjobb projektje” –

Párkányi Raab Péter az Örökség Kulturális Műhelyben

2020. január 21.

Az Örökség Kulturális Műhely sorozat keretében Párkányi Raab Péter szobrászművésszel Fricska Éva, az Artéria Galéria vezetője, tulajdonosa beszélgetett 2020. január 21-én a Művelődési Központ Csikász különtermében.

Az estre megtelt a helyiség, ami aligha meglepő, hiszen a művész nem csak Balassagyarmaton született és tanult, hanem lokálpatriótaságának számos tanújelét adva műalkotásai a város köztereit, kiállítóhelyeit is díszítik.

(honlapunk sok cikket tartalmaz műveiről, többek között a Mindszenty dombormű, a Solti György kompozíció, Málenkij Robot emlékmű, a Semmelweis szobor kapcsán, de névjegytárunkban még további anyagok találhatók a nevénél)

Sokan joggal tekintenek rá szobrász zseniként, de közismert, hogy egyes alkotásai körül a politika igyekezett erős hullámokat kavarni, személyét ellehetetleníteni.

Jól választottak az eseményen résztvevők, mert, mint a művész a beszélgetés végén elmondta, ezentúl kizárólag az alkotásra kíván koncentrálni, hasonló jellegű találkozókon nem kíván részt venni, így egyelőre ilyen hosszasan és részletesen véleményét, világlátását, alkotói filozófiáját aligha fejti ki nyilvánosan.

A beszélgetőtárs Fricska Éva, Péter gimnáziumi iskolatársa volt, a két család egymás régi ismerőse (Éva testvére és Péter a legjobb barátok). Sőt, Éva Balassagyarmatra visszaköltözve művészetpártoló galériatulajdonos lett, így a kérdező-kérdezett poszt egyszer-egyszer meg is cserélődött.

Az életpálya indulással kapcsolatos kérdésekre megtudhattuk, bár Péterrel korábban is foglalkoztak balassagyarmati rajztanárok („művészemberekben is különlegesen erős ez a város”), de amatőr fafaragó édesapja „protezsálására”, Szederkényi Attila szobrászművész kóvári műhelyében, 16 éves korában kezdett mélyebben megismerkedni az alapokkal („amikor beléptem a műtermébe, mintha megfordult és egyben kitárult volna a világ előttem, úgy, mint a filmekben szokták ezt bemutatni a kamera körmozgatásával”)

Egyúttal beiratkozott a Művelődési Központban Csemniczky Zoltán rajztanfolyamára is, a két alkotó pedig egyenrangú partnerükként fogadta be Párkányit, új dimenziókat megnyitva számára.

A főiskolai felvétele másodikra sikerült („ami most is nagyon jó eredménynek számítna”), bár a fővárosi Epreskertet, a főiskolai alkotó,- és tanműhelyt földi paradicsomnak jellemezte, de amíg Gyarmaton közösségi embernek bizonyult, a fővárosban az individualizmus hatott rá.

A diploma utáni 6-8 év igen nehéznek bizonyult, vallotta be, rendszeres megrendelés nélkül, családalapítás előtt/alatt állva, a jövő nem tűnt túl rózsásnak.

A változást Melocco Miklós hozta el számára, aki kőszobrászként („szakmai nyelven kivitelezőként”) alkalmazta őt a szegedi 1956-os emlékmű elkészítéséhez. Nem ismeretlenként, hiszen a körmendi IV. Béla király márványszobor már Párkányi nevéhez fűződött, amelyet Melocco igen magasra értékelt. A kezdeti kapcsolatból, a mester egyre gyakoribb inspirációiból („neked most már nem az a dolgod, hogy nekem faragj”), végül életre szóló barátság fejlődött.

Az alkotás folyamatát firtató kérdésre megtudhattuk, a kompozíció szinte azonnal, vagy pár óra alatt összeáll fejében, ha mégsem, a témát elveti. A műről sohasem készül vázrajz, terv, minden a fejben marad, ha a megrendelő igényli, kénytelen-kelletlen bemutat ilyet.

Közbevetésre, hogy miért nem készít rajzokat – hiszen Melocco szerint Párkányi úgy rajzol, mint Leonardo – a szoborkészítés szempontjából ő ezt felesleges menetnek nevezte. Állította, az adott művész stílusát a rajzban bárki képes utánozni, a rajzolást nem is tekinti számára szakmai kihívásnak.

A tehetség, az égiektől kapott adomány kapcsán szóba került, bár az életben alapvetően mindenért meg kell küzdeni, viszont az alkotói munkájában szinte minden magától értetődően érkezett és érkezik. („amikor beálltam Szederkényi Attila műhelyébe, minden olyan természetes volt”) Szerinte ezért az adottságért, képességeiért ő valójában nem dolgozott meg, azt kapta. („úgy gondolom, nem tehetem meg, ha már van ilyen adottságom, ne folyamatosan dolgozzam. Ezáltal önmagam vagy a Jóisten rabszolgája lettem, bár ezt szívesen teszem, igaz, bizonyos helyzetekben ezzel vissza is élek, feszítem a kereteket.”)

Érintették a Málenkij Robot emlékmű elkészítésének körülményeit, a szűk határidőt is. A pályázatra készített látványtervét a kiíró elfogadta, az elkészítésre azonban mindössze három hónapot kapott a vélt bő egy év helyett.

A pénzügyi feltételek is szigorúak voltak, napi 1.5 M Ft késedelmi kötbér, egy hetes csúszás pedig a teljes megrendelés lemondását eredményezte volna („mindez a jobboldali rendszer állítólagos kegyeltjeként”) – mondta Párkányi.

A szűk határidőre (ezúttal 6 hónap) másik példaként a Szabadság téri emlékmű esetét hozta fel, amely az elhíresült politikai polémia kiváltójává is vált. Elindítója az index.hu újságírója, Földes András cikke volt, aki arról írt, már a kiírás előtt elkészült a mű, így garantált a visszaélés.

Péter részletesen beszélt az újságíró hívatlan látogatásáról, amely egyfajta kémkedéssé fajult, műhelyében kívánta volna lefotózni az alkotást. Az ellene folytatott hadjárat kibővült facebook fiókja feltörésével, majd lenyugodott, amikor a magyar művészeti élet belterjességével kapcsolatos sarkos álláspontot tartalmazó gondolatokat jelentetett meg jobboldali lapokban.

E tekintetben a máig tartó pesszimizmusát is megosztotta a hallgatósággal: „Örülök, hogy fiaim nem szobrászok lettek, mert ez egy foglalt terület, gyakorlatilag ebbe a társaságba nem lehet betörni, nekem sem sikerült. E társaságon kívül tudok létezni, akár megbízáshoz is jutni, de ahogyan és ahonnan ez a kör szerzi a pénzeket, ebbe mi nem tudunk bekerülni. De abba se, hogy például a Műcsarnokban kiállítsunk, ezek mind foglalt területek.”

A művészet-műgyűjtés-érdek hármasában sem lát pozitívabban:

„A művészet elveszett, a művészetet elvették az emberektől. Akik a mai művészeti világbizniszt irányítják, azoknak valójában nincs szükségük arra, hogy a nézők kiállításokra járjanak, értsék és ismerjék a művészeket, műveket, sőt ezzel ellentétesek az érdekek. Hihetetlen pénzek mozognak nemzetközi és állami szinten is. Ezek a körök nem hozzáértőket kívánnak, hanem gyűjtőket, őket kívánják bevonni a pénzcsinálásba. Számukra jobb, ha az érthető művek készítőinek alkotásai nem összemérhetők másokéval, sőt ne is lehessen tudni, hogy létezik ilyen irány.”

A képzőművészetet a színházinál is zártabb és kibogozhatatlanabb körnek nevezte, „reménytelen is hogy szétrobbantsák, ahogy maga a helyzet is reménytelen.”

Éva igyekezett is könnyebb témával folytatni, a Párkányi szobraiban megjelenő nőalakok szépségét, tökéletességét, és maguk a nőalakok gyakori figuraválasztását firtató kérdésre megnyugtató választ is kaptunk.

„Talán azért tökéletesek, mert minden nő tökéletes. A művészetben az emberi test az ilyen formákon, alakokon nyugszik. Én, mint férfi szerencsére megúsztam a genderideológiát, így mindig szívesebben formálok női alakokat, de egyébként, mint tudjuk a férfitestből is fantasztikus művet lehet produkálni. Én mindig emberközpontú voltam, vagyok, ezért szerepel az ember maga kiemelten szobraimon, még ha az éppen egy torzó is.”

A beszélgetés a végére vált személyessé. Hogyan érzed magad ebben a világban, melyik korban élnél szívesebben kérdésre megtudhattuk, hogy Pétert soha nem izgatta más kor, csak a jelen. „Arra a kérdésre, hogy vagyok úgy egyébként, van egy kompakt válaszom. Eladtam a korábbi műhelyem, építtettem egy családi házat és 52 évesen összeköltöztem a családdal, ahol egyben van a műterem és a lakás, amit fantasztikusan élvezek. Az új házat úgy élvezem, élem meg, mint egy örök nyaralást.

Egyik fiam most fejezi be az egyetemet, másik másfél év múlva, normális, nem művészi pályát választottak, tartós párkapcsolatban élnek, tudják, mit akarnak, ráadásul itthon akarnak élni Magyarországon. Ezt végiggondolva állíthatom, a családom életem legjobb projektje, így nagyon jól vagyok. Ugyanakkor nagyon izgulok hazám sorsáért, hogy ebből mi lesz,…hűha…azt nem tudom. Ilyen értelemben rosszul érzem magam.”

Zárszóként még megtudhattuk, hogy jelenleg Szent Margitot ábrázoló szobron dolgozik, ennek kiállítási helye még nem ismert. A gyarmati Civitas Fortissima szobor létrejöttéről érdeklődő nézői kérdésre pedig elmondta, élete legkönnyebb megrendelését Juhász Péter polgármestertől kapta annak idején, vagyis a kompozícióban teljes szabad kezet. Rögtön megfogant fejében a terv, az allegorikus női alak a lándzsájával, és az is, a betolakodó cseheket azért mégis csak visszafogottan fogja ábrázolni…

2002 – helyére kerül a szobor

forrás: Városi Könyvtár Helytörténeti Gyűjtemény

Ennyi harc, háborúság, érdekellentét láttán, hallatán aligha okozhatott meglepetést, hogy Párkányi Péter békét, világbékét kívánt mindnyájunknak a mit is szeretnél igazán? kérdésre.

P.S.

A beszélgetés időpontjában Péter távollétében, felesége Gabriella (akivel egyébként a Balassiban gimnáziumi évfolyamtársak voltak) vette át Budapesten a Józsa Judit Művészeti Alapítvány által odaítélt Magyar Kultúráért díjat.

Középen Párkányi Gabriella a Magyar Kultúráért díjjal

Forrás: facebook.com/Józsa Judit

2020. január

Összeállította: Nagy László